Blogsorozat a váratlan szituációkra

Hat hét reményvesztettség, bizonytalanság és rosszkedv után újra éledezik a remény. A hat hete tartó bezártságot nem csak a két gyerekünk, hanem a férjem és én is rosszul viseltük. Érzékeny típus vagyok, aki hamar magába szívja a környezete negatív érzéseit, és nem tud szabadulni tőlük. Így volt ez most is, a családom minden nyűgjét, baját átéreztem, és a rossz érzések tovább keringtek bennem. Közben aggódtam a munkahelyemért, a jövőnkért, az idős szüleimért is. Folyton rosszkedvű voltam és levert.

A férjem megelégelte a búskomorságomat, és vicces házimozi-estet tartott otthon. Mind a négyen felöltöztünk utcai ruhába, mintha valóban moziba mennénk, majd egy-egy adag pattogatott kukoricával bevonultunk a nappaliba. 

Negyedik hete ülök itthon bezárva, és a kezdeti lelkesedésem lassan búskomorságba váltott. Az utóbbi időben úgy éreztem, hogy az alváson, az evésen, a munkán és a filmnézésen kívül semmihez sincs kedvem. Muszáj összeszednem magam, hiszen minél mélyebbre süllyedek az önsajnálat mocsarában, annál inkább hatalmukba kerítenek a rossz gondolatok és a régen eltemetett gondok. Újra rágom a körmömet, szorongok, és úgy érzem, folyton félek valamitől. Félek a magánytól és az elszigetelődéstől. Rettegek, hogy csúnya vagyok, és hamarosan nagyon meg fog öregedni az arcom. Attól is félek, hogy értéktelen vagyok, olyan ember, akit nem lehet szeretni.

Ma délelőtt úgy döntöttem, nem akarok szomorkodni tovább, és hadat üzentem a szorongásomnak. Elhatároztam, hogy legyőzöm a rosszkedvemet és a félelmeimet. Elővettem a régi naplómat, és pontokba foglaltam össze, mit kell tennem, hogy megnyerjem ezt a „háborút”:

Mi szülők is nagyon nehezen dolgozzuk fel a hirtelen változást, ami bekövetkezett az életünkben. Három hete még együtt trécseltünk a játszótéren a többi anyukával, miközben a a futkosó, csintalankodó gyerekeinkben gyönyörködtünk. Eltelt három hét, és olyan távolinak tűnik ez a játszótéri élmény, mintha évekkel ezelőtt történt volna. A lakásaink foglyai lettünk, maximum a boltba mozdulunk ki, és az utcára is csak egy kis séta erejéig merészkedünk le. Kezdetben még érdekesnek tűnt az otthoni lét, megannyi ötletem volt, mit fogok végre megtenni, amire a rohanó életmódunk miatt nem volt időnk. Három heti bezártság után azonban kezdem elveszíteni a motivációm, és az életkedvemet is. A kiszámíthatatlan jövő bizonytalanná, feszültté tesz, és attól tartok ez rossz hatással van a családtagjaimra is.

Az egyik osztálytársának anyukája szerint a gyerekekhez is eljutnak a hírek, őket is foglalkoztatják a világ dolgai, és azt is megérzik, ha mi szülők bizonytalanok vagyunk. Valószínűleg Julcsi is érzi a bennünk lévő bizonytalanságot, az összes feszültségünket, ám ha soha nem beszélünk róla, és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, nem tud mit kezdeni vele. Tegnap este bepisilt. Évek óta nem fordult elő hasonló. Éppen ezért úgy döntöttem, megfogadom az anyuka tanácsát, leülök Julcsival beszélgetni, és megkérdezem, mi nyomja a lelkét. Őszinte leszek, és minden kérdésére válaszolni fogok.

A hétköznapokban akármennyire is nehéz, megpróbálom tartani a napirendünket, egészséges ételeket enni, és vidámságot sugározni. Rendeltem pár virágpalántát, amit elültetünk az erkélyünkön. A locsolgatás, a gondozás biztosan tetszeni fog Julcsinak. Esténként újra mesélni kezdek, úgy, mint régen, amikor még óvodába járt. Nem könyvből olvasom a mesét, hanem én találom ki a szereplőket és a helyszíneket, a történetek a mi kis életünkről szólnak majd, az örömeinkről és a konfliktusainkról.

Most szinte lehetetlen küldetésnek tűnik, mégis bízom benne, hogy sikerül visszakapnom az én cserfes kislányomat.