A tartós stressz következményei
Megfogadtam, hogy a második negatív tesztemig nem beszélek a harcomról, amit a koronavírussal és a magányommal vívtam az elmúlt hetekben. Ám most boldogan jelentem, a második tesztem is negatív lett, és mivel a történetem sokakat érinthet, és hátha még tanulsággal is szolgálhat, megosztom veletek a kálváriámat.
32 éves életerős, egyedülálló nő vagyok, aki a végsőkig hitte, hogy őt nem fogja legyűrni a koronavírus. Elbizakodottan azt gondoltam, ha el is kapom a vírust, biztosan könnyedén átvészelem. Csakhogy ez egyáltalán nem így történt. Hirtelen lettem lázas, nagyon hamar levert a lábamról a betegség, és bár a fájdalmas tünetekkel „csak” két hétig harcoltam, négy héten át nem hagyhattam el az otthonom, mert újra és újra pozitív lett a tesztem.
Említettem, szingli csaj vagyok, két éve nincs társam. Annyira megviselt a legutóbbi szakításom, hogy nem álltam még készen új párkapcsolatra. Ennek hiányát nem is éreztem, mert folyton emberek között mozogtam. A karantén alatt azonban napokig tehetetlenül feküdtem otthon, egy teremtett lélek sem volt a közelemben. Az ajtóm elé két naponta ennivalót rakott le a családom, ilyenkor tudtunk néhány szót váltani, de talán ez még inkább fokozta az elszigeteltség érzését bennem. Az a nő, aki pár héttel korábban a társaság középpontjában csillogott, otthon, magányosan, erőtlenül válaszolgatott a családjának, akiket nem érinthetett meg, maximum az ajtóra szerelt kukucskálón át láthatott. Néha úgy véltem, az életemnek igazából nincs értelme. Enni sem volt kedvem, de nem is esett jól az étel. A folyton változó tünetek miatt soha nem tudhattam, mi fog történni velem a következő napon. A bizonytalanság és a magány minden fájdalomnál rosszabb volt számomra. Amikor mélypontra kerültem, és úgy éreztem, teljesen kilátástalan a helyzetem és sosem fogom visszakapni a régi életemet, váratlanul különös üzentet kaptam a messengeren.
Gyerekkori barátnőm írt rám, akivel legalább 22 éve nem beszéltünk egymással. Tízéves koromig egy vidéki városban éltem a szüleimmel, és ezzel a lánnyal egy utcában laktunk. Délutánonként mindig együtt játszottunk. „Nézd mit találtam!” – írta minden bevezetés és kérdés nélkül, majd átküldött viccesebbnél viccesebb képeket a gyerekkorunkból. A fotókról két kis „kócos, maszatos ördögfióka” nézett vissza rám. A gyerekkori képeinken tele voltunk élettel, jókedvvel, ami még így elesetten is pozitív érzésekkel töltött el. Nagyon örültem a gyerekkori barátnőm üzenetének. Írni kezdtünk egymásnak. Mint kiderült, ő is karanténba került, és hasonlóan mélyponton volt, mint én. Kutakodni kezdett a lakásában, mert úgy érezte, találnia kell olyan dolgokat, amelyek pozitívan hatnak rá. Végül a gardróbjának a mélyén megtalálta a rég elfelejtett fényképes dobozt. Kezdetben maga sem hitte, hogy pár régi fotó segíthet neki, ám a vidám felvételek nézegetése közben egyre jobb kedve lett.
Ezután együtt elemeztük a fényképeket. Rengeteg régi történetet elevenítettünk fel, és a nosztalgiázás nagyon jó hatással volt mindkettőnkre. Sorstársakként a betegségről is beszélni kezdtünk, és megdöbbentő módon már nem nyavalyogtunk, nem voltunk olyan elesettek, a panaszainkról tudtunk egészen racionális módon is beszélni. Mind a kettőnknek rengeteget segített ez a különös élmény. Ahogy a lelkünk épülni kezdett, úgy lett egyre jobban a testünk is. Nem tudom, megmarad e köztünk ezután a baráti kapcsolat, de annak örülök, hogy a legváratlanabb és legnehezebb pillanatokban újra összefonódott az életünk, hogy átsegíthessük egymást a vírus okozta kellemetlenségeken és a depresszión.